Vizsgára készülünk

Pár napja még azt írtam, nem tudjuk, mi lesz Hannával. Na ma már közelebb vagyunk a végkifejlethez, csak azt nem tudjuk, mi lesz az eredmény. Hahaha....
Szóval ma megérkezett az iskolától a levél, miszerint 10-én, azaz EGY HÉT múlva itt és itt, ekkor és ekkor vizsga... Se több, se kevesebb a tartalom. De hogy miből, miről, azt nem szokták közölni? Mert ez így nagyon fejbevágott minket. Mikor apa elment Sáriért a suliba, megpróbált kipuhatolni némi információt, és büszkén hozott nekünk egy fecnit, amin felsorolta a tantárgyakat. Köszi, ettől rögtön megnyugodtunk... áh, dehogyis. Bevallom, össze is vesztünk, Hanna, apa meg én... Mindenki csak kiabált, a maga igazát fújta, mentegetőzött, apa ötleteitől falramásztunk... Nem volt szép jelenet.
Apa nagyon nehezen kezeli ezt a magántanulósdit, folyton bizalmatlan Hannával szemben és úgy érzem, belekotyog abba a rendbe, amit mi kialakítottunk, és ezzel olyan, mintha bennem sem bízna. Megértem őt is, aggódik. Hanna hetedikes, ezek a jegyek számítani fognak a középiskolai felvételinél, meg kell mutatnunk, hogy tudunk tanulni, hogy működik ez a dolog, azért, hogy jövőre is engedjék, ha szükségünk lesz rá...
De őszinte leszek: bennem van egyfajta dac, hogy teszek a fejükre, teszek a rendszerre, hagyjanak minket, már bántottak eleget, de segítséget nem kapunk, akkor meg minek gürizzünk?! Tudom, rossz hozzáállás... De úgy belefáradtam... Annyit megyünk orvostól orvosig, annyit kell aggodalmaskodnom, hogy erre már nem sok erő jut. Bevallom, a tanulás az utolsó, ami eszembejutott az utóbbi időben...
Élveztem a Hannával töltött időt, együtt tettünk-vettünk, megtanítottam sokmindenre a ház körül, olyan sokat nevettünk ebben a pár hónapban, mint eddig még soha talán... Es ezek sokkal többet értek  nekem, mint a jó bizonyítvány.
Közben néha tanultunk, együtt derítettünk ki szabályokat, együtt fedeztünk fel megoldásokat, es ez is erősítette a kapcsolatunkat. Nagyon ránkfért, akinek kamaszlánya van, ért engem:)
Beszéltünk többször is arról, mi lesz, ha nem sikerül ezt az évet jó eredménnyel zárni, mi lesz, ha évet kell ismételnie. És egyikünk sem aggódik emiatt, tudjuk, hogy ha így lesz, nem dől össze a világ, és tudjuk, hogy a betegsége miatt alakult így ez a helyzet. Persze megerőltethettük volna jobban is magunkat, de valahogy úgy érzem, ez a pár hónap járt nekünk, főleg Hannának.
Nagyokat aludt, de valóban nagyokat:) néha délben kelt fel. A betegsége miatt nem tud este elaludni, rengeteget olvas (sokszor a tananyagot), éjjel forgolódik, néha kóvályog is. Izomfájdalmai vannak, légzési nehézsége, kell hát a sok alvás, hogy regenerálódjon.
Az iskola miatt kezdett bezárkózni, a betegsége miatt meg undokoskodni, úgy éreztem, távolodik tőlem. Az itthonlét alatt viszont sokat javult a kapcsolatunk, nagyon sokat. Kamaszként új gyereket kaptam, de így könnyebb volt összerázódni, megismerni, kitapasztalni az új egyéniségét.
A fizikális változások miatt is jobb a lelkének, hogy itthon lehetett: hol hízik, hol fogy, az utóbbi időben meg ödémás lett, de itthon nem kritizálta vagy csúfolta senki, az iskolában azonban biztos nem állták volna szó nélkül... A fájdalmak miatt menni is egyre nehezebben tud, kevesebbet bír, hogyan cipelné a többkilós táskát mindennap a suliba?!

Egy szó mint száz, nem érdekel, hogyan sikerül a vizsga, mert sokkal többet ér az a sok szeretet és jó, ami ezzel az itthon töltött idővel járt. És ezt nem cserélném el egy kitűnő biziért sem!:)

Azért a vizsgákra készülünk, kemény hét elé nézünk... Közben orvos, egyéb finomságok, valahogy össze kell szedni magam és bikaerősnek lennem. Imádkozzatok értünk!