Rövid bizonyítvány :)

Sokminden történt az utolsó bejelentkezésem óta, nem is tudom, hogyan szedjem sorra őket. Tanév vége van, bizonyítványokkal kapnak a szülők egy kis képet a gyermekeikről az iskolából, de csak kis képet valóban, életük egy icipici szeletkéjét mutatják az ott kapott osztályzatok... Írtam már erről a témáról, én mindenkinek kitűnő bizonyítványt adnék :)

Ha most az én itthon tanuló gyerekeimnek kellene bizonyítványt írnom, betelne az egész iskolában használatos kis könyvecske, annyi mindenben fejlődtek és okosodtak. Ebben a tanévben láttam rajtuk először az itthontanulás és a szabad tanulás kiugró eredményeit, folyton csak tátottam a számat, mikre képesek a gyerekek, ha támogatásra és nem noszogatásra találnak. 

Jakab már egy éve egy kicsiből óriásivá nőtt cégnél dolgozik, fiatal, lendületes csapattal, és bár nem sikerült azt és annyit tanulnia ott, mint amit eredetileg tervezett, nem adja fel, kitartóan végzi a rászabott munkát. Felnőtt ember lett, amit nagyon fura látnom, jó is meg nehéz is, de ez más téma, majd írok egyszer a szárnyukat bontogató felnőtt gyerekekről is...

Hanna.... szociálisan és érzelmileg növekedett a legtöbbet, óriási válságokon és emelkedőkön ment keresztül, megküzdve önmagával, a világgal... Volt iskolát váltó, volt pályakezdő, kirúgott, beugrós, céltalan, terveket szövő, tetterős és aztán újra napokat átalvó, még műtéteken is átesett a nagy lelki válságok alatt... Mostanra rátalált egy utacskára, egy darabig jó lesz ez így, dobbantó a céljai eléréséhez.

Mindkettőjükön azt látom, hogy az itthon töltött évek megtették jótékony hatásukat, gyökereik vannak, amik erőssé teszik őket a viharokban is. Nagyon kilógnak a kortársaik közül, érettebbek érzelmileg, ugyanakkor mernek gyerekek lenni. Nem akarnak felnőttesek lenni -- ők felnőttek. 

(ha ezt most olvassák, kapok a fejemre)

Sári élvezi legjobban az itthonlétet, elmerül a rajzolásban, varrásban, olvasásban... néha enni se akar lejönni a szobájából. Egy konkrét sztori az ő tanulásáról, hogy kicsit belelássatok, hogy is megy ez erőszak nélkül:

Egyszer bevillant nekem, hogy Sári nem tanult angolul sose, az iskolában németes volt, ám azt is abbahagyta már. Márpedig igencsak jól kellene angolul beszélnie, az érettségijéhez majd az kell, na meg amúgyis, jó az, ha jól beszél egy nyelvet. Előkerestem mindenféle segédeszközt meg könyvet, elterveztem, hogyan fogunk tanulni, ám ő makacsul ellenállt, nem akart tőlem tanulni, főleg nem ilyen gyerekesen. Mellékesen jegyzem meg, hogy közben japánul tanult a neten, füzetbe írta a tanultakat, meg más nyelvek is érdekelték, csak éppen nem általam... Egy instagram fiókot engedélyeztünk neki, itt teszi közzé a rajzait, rajzfilmjeit (igen, ezt is egyedül tanulta meg...), és pár hónap leforgása alatt azt vettük észre, majdnem tökéletes nyelvtannal ír, levelez, kommentel, szerintem maga se tudja, hogyan.... ha kellett, a nagy szótárral keresgélt, kérdezte a nagy testvéreit, ellenőrizte a pontosságot, és szépen lassan (vagy hát nem is annyira lassan) megtanult angolul. A beszéd még nehezebben megy, de mondjuk az magyarul sem az erőssége, szűkre szorított szájjal él, mint valami kis bölcs manó, aki csak néha szólal meg, de akkor nagyon okosat mond.

Samu is az elmúlt tanév nagy ugróbajnoka, nála a türelmem végre meghozta gyümölcsét az olvasás terén: magától nyúlt könyvekért és már túl van pár önállóan olvasott regényen... Nem piszkáltam kötelező körökkel meg hangos olvastatással. Egyszerűen folytattam a felolvasásokat, esti meséket, összebújós könyvnézegetéseket, és ha volt kedve magától felolvasni pár sort vagy csak a címet, segítettem. Alap, ha egy gyerek betűt téveszt hangos olvasásnál, nem azt kell mondani: ezt már tudnod kéne, mégegyszer próbáld, aztán meg addig gyötörjük, míg rá nem jön... segíteni kellene azzal, hogy megmondjuk, rámutatunk, stb, nem baj az, ha téveszt. Így megmarad az öröme, nem fog félni a következő közös alkalomtól és az esetleges fejmosástól. Nálunk ez bevált, minden aggodalmunk ellenére olvasó gyerek lett belőle is, mint a nagyobb testvéreiből. 

Barnabás is olvas, lassan, de értőn és örömmel, és mindezt úgy érte el, hogy folyton kérdezett bennünket, melyik betű micsoda, ezt hogy írjuk le, amazt hogyan mondjuk... 

A kis bizonyítványunkba hirtelen ennyi fért csak, de megígérem, hogy szorgalmasabban fogok írni a tanulásunkról, hátha erőt és hitet ad más szülőknek is a mi utunk. 

A sulisoknak kívánok naaaagy pihenést a nyárra, dugjátok el jó mélyen azt a bizonyítványt, akármilyen is lett, és élvezzétek az igazán jól megérdemelt játékidőt! Szülőtársaim, ti is....