...........

Egy ideje dolgozik bennem valami, amit nem tudtam megmagyarázni. Néha azt is gondoltam, elégedetlen és hálátlan vagyok, hogy nekem sose jó, ami van, nem elég?
Mert jó, nagyon jó, hogy Samu és Sári magántanulókként itthon tanulhatnak. Jó, hogy csak félévente vizsgázik Samu, és igazán kedves, rugalmas tanítónőt fogtunk ki, egy szuper igazgatóval.
És jó, hogy Sári havonta ad számot a tudásáról, szintén jófej tanítónővel, és szeret is bent lenni a suliban arra a két napra.
De az nem jó, hogy a nagyok a középiskolában terrornak vannak kitéve... Egy darabig jól érezték magukat, aztán szépen lassan beszivárgott a mindent megmérgező, mélyreható zaklatás.
És az se jó, hogy Samu lassúságát nem tudják beszámítani annak, hogy egyszerűen minden gyerek más, és arra kényszerítik, hogy olyat produkáljon, amit ő majd csak később tud.
És az se jó, hogy Sári nem tanulhatna azt, ami érdekli, nem mélyülhet el benne, mert haladni kell az anyaggal, hogy a vizsgán jól teljesítsen.
És egyáltalán, kinek jó, hogy kicsi gyerekek vizsgadrukkosak?! Az anyjukról nem is beszélve....
Szóval valamit ki kellett találni, valamit, ami mindenkinek jó, sőt Barnabásnak is jó lesz, ha iskolás lesz. Mert a törvények változóban vannak, nem látjuk biztosnak, hogy továbbra is maradhat így az itthoni tanulás, ahogy most van.
Szóval ez nem hálátlanság. Nem, hanem a jobb és még jobb utáni vágy. Így lettünk megalkotva, nem szeretünk megelégedni, ha tudjuk, hogy van még szebb, még jobb.
Szóval ez nem elégedetlenség, hanem azt jelenti, hogy még nem értünk célba.
Sok ima és beszélgetés, kutatás és tájékozódás után talán megtaláltuk az utunkat. Mind az öt különböző gyermekünknek.
Ha kíváncsi vagy, tarts velünk továbbra is :)