Barnabás folyton kérdez.
"Melyik....? Mikor....? Mekkora...? Hogyan....? Miért....?" Ezer és ezer kérdéssel bombáz bennünket, minden érdekli a minket körülvevő világról, látható és láthatatlan dolgokról.
Férjem azt kérdezte egyik nap:
— Miért kérdez ennyit? Már rég nem hároméves, normális ez?!
Aztán eszünkbejutott más ismerős otthonoktatott gyermek is, ő is folyton kérdez.
Teljesen normális dolog, mind így tanulunk. A legkézenfekvőbb és legcélravezetőbb módja az információszerzésnek. Nem? :)
"Ideális esetben a gyermeket a világra való nyitott kíváncsiság ösztönzi a tanulásra. A gyermek kérdéseket tesz fel, mielőtt válaszokat ad, felfedez, mielőtt rátalál az igazságokra, és kísérletezik, mielőtt határozott következtetésekre jutna. A kíváncsiság viszont nem veleszületett része a gyermek személyiségének, hanem az önállósodási folyamat eredménye."(Gordon Neufeld)
Ám az óvodában és iskolában hiába próbálkoznak a gyerekek a kérdéseikkel, legtöbbször azt a választ kapják: majd később, ez nem fontos, ezt tudnod kéne, ezt nem értheted, és még sorolhatnánk... Harminc gyereknek érthető, hogy nehéz kielégíteni a kíváncsiságát, plusz ott van a tanterv meg az időterv, ezer más dolog, ami gúzsba köt egy pedagógust.
Másik ok lehet a kortársak befolyása.
"A kíváncsiság nagyon sebezhetővé teszi a gyermeket a kortársak 'laza' világában. Ha egy gyermek elkerekedett szemmel csodálkozik, ha lelkesedik egy tantárgy iránt, ha megkérdezi, hogyan működnek a dolgok, ha eredeti ötlete van, azzal a kortársak gúnyolódásának és megvetésének teszi ki magát. Az, hogy menekülnek a sebezhetőség elől, kioltja a kortárs-orientált gyermekek kíváncsiságát és gátolja a körülöttük élő gyermekek kíváncsiságát is."(Gordon Neufeld)
Az eredmény egy alkalmazkodó gyermek lesz, aki már leszokik a kérdezésről, ahogy a nagyobb gyerekeinknél mi is tapasztaltuk.
Barnabás itthon tanul. Talán ezért tartjuk furcsának, ha hétévesen, tízévesen és még később is folyton kérdez a szabadon tanuló gyermekünk, elszoktunk tőle....
(Egy otthonoktató anyatárs fényképe)
