Közben hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgulok, vajon most milyen meglepetést tartogatnak számunkra .... A félévi vizsga igencsak kritikusan zajlott és nagyon rossz szájízt hagyott bennünk, tanulságul majd le fogom írni, mindenki okulására, más nehogy hasonlóan járjon.
Most inkább egy pozitív élményt osztok meg veletek, kedves és nem kedves olvasóim, egy otthonoktató édesanya tollából. Bízom abban, hogy Sárinak hasonló tapasztalatai lesznek az új iskolában :)
"Most félévben már náluk vizsgázott Lenke lányom. Ugyanis, továbbra is magántanulók vagyunk a különbség mégis óriási. Nem kell gyomorideg egy vizsgázáshoz:
- lám így is lehet: egy pár kedves mondat után, ami alatt felépült a bizalom a gyerekben, Lenkém leült a Tanító nénivel egy asztalhoz és nekiláttak a feladatok megoldásának. Minden tantárgyból volt feladatlap, amit ki kellett töltsön. Felváltva, mindig ült egy tanító mellette és, amit nem tudott, vagy nehezebben ment, abban segítettek neki. Nem hagyták kínlódni, hanem rávezették, folyamatosan beszélgettek vele, így sokszor észre sem vette, hogy túl van egy feladatsoron. Voltak olyan feladatok, melyeket Lenke magyarázott el a tanító néninek, hogy hogyan kell azt megcsinálni, mert szerinte a tanító néni rosszul tudja a megoldáshoz vezető utat. Mégsem lépett elő a Tanító néniből az én vagyok a hatalom és lehurrogta, még csak össze sem zavarta a gyereket egy másik felépítéssel, hanem csak rám pillantott és nyugtáztuk, hogy én másképp tanítottam meg neki. Hosszú ideig tartott, mert lassan dolgozik, ez miatt aggodalmaskodtam, de azt mondta a Tanító, hogy ezen ne izguljak, mert a Lenke ilyen, senki nem várja el (ott náluk) és én se tegyem, hogy gyorsan csinálja. Vizsga közben sokat dicsérték a gyerekeket és sosem élezték ki a hiányosságokat, kedvesen terelgették őket. Így minden gyerek rettegésmentesen, kielégülten, hogy Ő mennyi mindent tud és képes megoldani, bár a végére fáradtan teljesítette az előírt kötelességét: levizsgázott a félévi anyagból. Természetesen a tanítók a segítségadás mértékének megfelelően értékelték a gyerekek teljesítményét. Minden szülővel megbeszélték a tapasztaltakat és segítséget adtak abban is, hogy mi mint szülők otthon hogyan csináljuk, hogyan járhatunk egy lépéssel a gyerekek előtt.
Közben a többi szülő meg a hozott testvérek, kint egy másik teremben beszélgettek, falatoztak a gyerekek játszottak.
Ez úton is nagyon-nagyon köszönöm a Tanítóknak azt az emberi hozzáállást, amit tapasztalhattunk. Emberszámba vettek minket szülőket, partnernek tekintettek, tudni lehet, hogy tudják a küzdelmeinket és a segítségünkre szeretnének lenni. Persze a legnagyobb és a legfelbecsülhetetlenebb érték számomra mégis az, hogy a gyerekem újabb lelki sebek nélkül, csakis a tanulás életben való teljes természetességének érzésével tért haza.
Talán mi otthontanulós szülők ezt szeretnénk elérni, hogy a gyereknek a tanulás ne jelentsen hatalmas akadálypályát, ne versenyt jelentsen és megannyi fölösleges küzdelmet, stresszhelyzetet, sokszor traumát. Legyen a mindennapi életünk olyan része, ami könnyedén siklik velünk. Ne élvezzen elsőbbséget egy játéknál, egy baráti játszadozásnál, beszélgetésnél, egy késő esti kártyapartinál vagy hó csatánál, egy a téli időszakban reggel 8-ig alvásnál. Legyen az életünk része a tanulás, de ne ez legyen az életünk. Hiszen annyi jó dolog történik gyerekkorban, amit csak akkor tapasztalhat, élhet meg egy ember, amíg gyerek. Később ez már be nem hozható. Én nem veszem el a gyerekemtől a gyerekkorát, olyan eredményekért, melyek a való életben mit sem érnek."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése