(Kép forrása: internet)
Én mindig szerettem olvasni, faltam a könyveket attól fogva, hogy megismertem a betűket. Van olyan gyerekem, aki ugyanilyen, és van, aki nem. Samu még iskolában tanult olvasni, de erőteljesen tiltakozik a betűk ellen, kategorikusan kijelentette, mikor elsős volt, hogy ő farmer lesz és ahhoz nem kell olvasni. Persze a nagyok rögtön mondtak egy pár érvet, mire is kell az olvasnitudás egy farmernek is...
Sokat törtem a fejem, miért... Azt hittem, én csinálok valamit rosszul, mert tudom, hogy a példamutatás a legnagyobb erő, de lehet, hogy túlzásba viszem? Elriasztottam? És meddig várjak? Mivel hozzam meg a kedvét? Olvastunk úgy mesét, hogy felváltva egy-egy mondatot, adtam neki feladatot, amihez olvasni kell, írattam vele bevásárlólistát, minden klasszikus trükköt bevetettem. Néha már magától vállalkozik, hogy felolvasson pár mondatot, örömmel, és bár hibázik, igyekszünk nem kijavítani, maradjon meg a kedve. Halad, egyre jobban olvas, és érdekesmód a könyveket nagyon szereti, könyvtárba is jár, minden este a közös olvasás után magának is "olvas". Bár saját bevallása szerint soha egy betűt sem olvas el... amit nehezen hiszek el, a kíváncsisága ettől jobban hajtja, ismerem :)
Szóval ha apránként is, de halad, és ezt itthon mi látjuk a legjobban.
És az aggodalmaim is egyre jobban szertefoszlanak, ahogy megismerek egy-egy történetet olyan felnőttekről, akik nehezen vagy semennyire nem olvastak, mégis belejöttek. Egy ismerősünk pl a gimnáziumig szinte csak makogva olvasott, nem is szeretett olvasni, bár szuperjó tanuló volt. A gimiben kapott rá a könyvekre, a könyvtárra, és ma lelkész :) Vagy egy szabadon tanuló amerikai fiú 16 évesen még nem tudott olvasni, ám mivel egyetemre akart menni, megtanult két hónap alatt.
Pár hete pedig erre az írásra bukkantam.
Nemcsak elsimultak bennem viharok és megnyugtatott, hogy nincs semmi veszve, jó úton haladunk, de felfedeztem azt is, hogy mennyire másképp alakul Barnabás olvasástanulása: öt és fél éves most, és jóideje kérdezgeti a betűket, számokat, már rengeteget tud is, felismeri, kimondja, leírja. Nem úgy tanul, mint mi az iskolában, hogy hangokat azonosítunk, betűk lesznek, majd összekötjük szótagokká, szavakká, mondatokká. Valahogy úgy tanul, ahogy a fenti cikkben olvastam: örömmel, érzéssel, egész testével és lényével...
Például Sári leírta neki egyik nap: BARNABÁS. Ki kellett színeznie a betűket, alá pedig lemásolni. Ez egy játék, amit ő kér, nem tanulóidő vagy lecke. Barnabás egyszercsak felkiált: "Ez itt a sa betű! Ezt ismerem" – és mutatja az S betűt. Majd lassan kimondja: "Baaarnaabáássssss....." Jól megnyomva a végén az S-t. Így rögzítette magában, anélkül, hogy mi mondanánk.... Össze is kötötte a hanggal, a helyével, beépíti.
Vagy ül a WC-n, nézi maga mellett a toalettpapír csomagolását, rajta angolul: BIG PACK. "Anya, miért van ezen ba betű? Mert vécépapírguriga?" Majd lassan, tagoltan mondja ki és nagy felfedezést tesz: "Véécéépapííírgurigaaa..... De akkor miért van ott ba betű?!"
Valami ilyesmi az, amikor szabadon, kényszer nélkül tanul egy gyerek, mert ő érzi, mikor jött el az ideje. Ez a vágy Samuban is megvolt, de megakasztotta őt a gyorsabb tempó, a számonkérés, a negatív visszajelzések és nagy elvárások. Neki így kellett volna olvasni tanulni, szabadon, hagyva, hogy a vágyakozása és szomja vigye előre. De mondom, nincs veszve vele sem semmi, nagyon-nagyon jó úton halad, hiszen szeret velem olvasni, szeret könyveket válogatni a könyvtárban, este könyvekkel fekszik és mindig résztvesz a közös olvasásainkban is. Még az is meglehet, hogy tudományos könyveket publikáló farmer lesz :)
